A várt március 27. helyett Április 7-én hajnalban arra ébredtem, hogy rettenetesen görcsöl a hasam. Nem gondoltam, hogy ezek már azok a bizonyos fájások lennének, mert előző nap még semmi fájást nem mutatott a Ctg és csak bő 1 ujjnyira voltam kitágulva. Ez reggel 6-ig tartott és olyan 10-15 percenként jöttek a görcsök. Én kis naiv még itt sem hittem, hogy ma végre megérkezik akit már olyan nagyon vártam. Eldöntöttem, hogy úgy töltöm el a napomat, ahogy elterveztem, (Be kellett volna mennem a munkaügyi központba) de ez már nem jött össze. 7-re már 5 percenként jöttek a fájások és elment a nyákdugóm is. Elindultunk a kórházba. Mire odaértünk a fájások szinte teljesen el is múltak, szomorú lettem, hogy potyára mentünk, de azért „bejelentkeztem”. Gondoltam biztos haza küldenek, hogy ez még nem az én napom, de bent tartottak. Kb. óránként Ctg-re tettek, hogy változik-e valami és délre már elég szép fájásokat produkáltunk, de még így is azt mondták lehet csak éjszaka szülök meg .Sajnos nem tudtak még elhelyezni saját ágyba így egy Ctg szobában szállásoltak el átmenetileg. Egész jól bírtam a fájásokat amíg a barátnőm velem volt(a páromnak vidéken kellett előadást tartania). 4 órakor jött egy doki, hogy megvizsgálja a magzatvizet, mert  a ctg oxigénhiányos időszakokat mutatott. A dolog nagyon kellemetlen volt és nem is sikerült jól, mert megrepedt a burok közben. Az orvos azt mondta kicsit előbbre hoztuk a baba érkezését, és elkezdtek sürögni-forogni körülöttem. Bevittek a szülőszobára és akkor mondták, hogy sajnos meg kell császározni, mert hozzám képest elég nagy a baba, mekoniumos a magzatvíz és elképzelhető hogy a köldökzsinór rátekeredett a nyakára. Ekkor bepánikoltam és kértem őket, hogy hívják be a barátnőmet. Neki sem sikerült megnyugtatnia, főleg mert láttam rajta, hogy ő még nálam is idegesebb. Közben egyre erősödtek a fájások, de ez már nem számított. Felhívtam a páromat, hogy ez történt, ne idegeskedjen bármi van telefonálunk.

¾ 5-kor befutott a dokim is és neki sikerült kicsit megnyugtatnia, innentől kezdtem magam biztonságban érezni magam. Az aneszteziológus a spinális érzéstelenítést ajánlotta és én is így szerettem volna. 5-or toltak át a császáros műtőbe, ahol elkezdődött a számomra legrosszabb 5-10 perc. Valamiért nem sikerült az érzéstelenítés (4* próbálkoztak), ezért nem maradt más hátra mint az altatás. Ettől féltem a leginkább, és szomorú is lettem mert így tudtam, hogy nem láthatom rögtön a kislányomat. Az altatógáz elég gyorsan hatott és 18.03-kor „MEGSZÜLETETT” a kicsi lányom Aliz! 

Sajnos a nap hátralevő részére nem emlékszem igazán, mert eléggé megviselt a műtét. Nagyon rossz érzés, hogy nem láthattam aznap a babámat csak fényképen. Apa csak este 10-re ért be, de ő legalább láthatta üvegen keresztül. A barátnőm és a húgom volt az akik élőben is látták és le tudták nekem fényképezni, de így látni még rosszabb volt, mintha így sem láttam volna. Az este legkegyetlenebb érzése az volt mikor a császáros szobába behozták a másik két szobatársnőm kicsijét, és mellettem nem volt senki. Rettenetesen szomorú voltam, hiába mondták, hogy másnap már én is megkapom, valahogy nem tudtam örülni neki.

Másnap reggel 7-kor végre személyesen is megismerhettem azt akit addig 9 hónapig viseltem a szívem alatt. De a pillanat csalódást hozott, csak néztem a kislányt és nem értettem hogy került ide, ki ez a baba. Elkeseredett voltam, és nem tudtam az okát. Aztán mikor másodjára hozták ki 10-kor, megváltozott valami, érezni kezdtem valami melegséget és gyengédséget a kicsit iránt. Ez még nem az a szeretet, imádat volt ami azóta kialakult bennem, de végre tisztába jöttem saját magammal és vele is. Már tudtam, hogy Ő az én kicsikém, csak még mindig hiányzott valami. Ez a valami még most is hiányzik egy kicsit. És most már tudom azt is mi az: a Csoda az a csoda amit átél az ember amikor, világra hozza a gyermekét. Nekem ez hiányzott, ezért nem éreztem magam rögtön anyának. Hiányoztak az első pillanatok és hülyén hangzik de a fájdalom is. Minden ami Csodává teszi a szülést nagyon hiányzott. Kicsit „selejtesnek” éreztem magam, hogy ezt én nem élhettem át, de végül megértettem attól,még lehetek jó anya és szerethetem a gyermekem, hogy nem éltem át vele azt a varázst, mert az a kilenc hónap összeköt bennünket.

 

Születéstörténet